1. fejezet
Beiratkozás
Sziasztok, a nevem Sara
Scott. Jelenleg 17 éves vagyok. A szüleim 15 éves koromban váltak
el. Eddig Londonban éltem a családommal, de most a Florida állam
délkeleti részén, Miamiban élek édesanyámmal és nővéremmel.
Mivel Londonból költöztünk át ide a válás után, ezért iskolát is kellett váltanom, ami rengeteg gonddal és zűrrel járt. Anya szerint jó, ha új emberekkel ismerkedek meg egy új környezetben, de számomra Amerika nem jelentett többet egy szürke, semmitmondó világnál. Amíg Európában életünk, addig akárhányszor csak megkérdezték, mit tennék, ha egyszer Amerikába költöznék. Hát, kinevettem őket.
A repülőgépről leszállva taxival mentünk a bájos kis birtokunkhoz, ami a külváros mellett terült el.
A taxi ablakán bámészkodtam, és egyre inkább csak rohanó amerikai embereket láttam, akiknek még arra sem volt idejük, hogy egy kávét megigyanak, vagy, hogy leüljenek egy perce és átgondolják az életüket. Nem hiába vágyódtam vissza Londonba. Ott minden olyan más volt, ez a hely meg olyan sivár és ijesztő. Mintha mindenki robotmunkát végezne: felkelnek, dolgoznak, ebédelnek, dolgoznak, hazamennek, majd lefeküdnek aludni és másnap megint kezdődik elölről az egész.
Anyukám szerint túl élénk a fantáziám, és csak annyit mondott, hogy próbáljam megszeretni az új otthonunkat. Persze, mintha olyan könnyű lenne 17 év után elhagyni a szülőhazánkat, és egy idegen tájra menni. Ez éppen olyan, mintha arra kényszerítenél egy hazai gólyát, hogy a régi jól megszokott fészke helyett keressen egy másikat egy másik országban, mert ezt lerombolta valaki.
A nővérem, Jessica Scott teljesen más világban élt, mint én. Mindenben eltért a döntésünk. Mikor én maradni akartam Londonban, ő helyette világot akart látni, és Miamiba akart utazni. Hiába győzködtem anyát, valamiért mindig Jessica nyerte meg a testvércsatákat. Lehet azért, mert engem apa jobban szeretett, mint őt, és úgy érezte, kimaradt mindig mindenből. Tavalyi nyaralásnál is ő választott úti célt anyánál, de mikor apával mentünk nyaralni, mindig azt csináltuk, amihez nekem volt kedvem. Talán ezért is jöttünk át Miamiba. Nem tudom.
Apa is fel volt háborodva azon, hogy ilyen messzire költözünk, ami miatt bírósághoz fordult, ámbár a bíró jogosnak látta, hogy anya bárhová elvigyen minket, hiszen a láthatási jog maradt ugyan az, csak a távolság nőtt meg közöttünk.
Végül megérkeztünk a birtokra, ami a Cameron utca végén terült el. Több hektárnyi föld és gyümölcsfa egyetlen birtokon.
A taxiból kiszállva a friss szőlő és ananász illata csapott meg, ami London esős utcáin nem igazán volt mindennapos jelenség.
Jessica leginkább a kültéri medencétől és jakuzzitól volt hasra esve, de engem azok egy cseppet sem izgattak, helyette inkább berohantam a szobámba, ami nagyobb volt, mint a Londoni lakásunk. Nem is értem, hogy anya miért nem beszélt a gyümölcsbirtokról, és hogy itt is van egy házunk. Lehet nem akarta, hogy semmiféle kapcsolatunk legyen a borászattal, vagy a gazdálkodással. Anya mindig is azt szerette volna, hogy orvos és jogász legyen belőlünk. Nem akarta, hogy paraszt életet éljünk, úgy, mint a nagyapánk, akié ez a földbirtok. De a sors mégis visszadobta a családot oda, ahonnan elindult.
A hosszadalmas vacsora után, amit sikerrel túléltem, felmentem a szobámba, és elkezdtem kipakolni a ruháimat.
Így második elgondolásra, nem is volt olyan vészes ez a hely, mint amilyennek megálmodtam. A gardróbomban már sorakozott néhány felakasztott ruha, és néhány pár topánka is, amit Josh, az inas vett nekünk, hogy ne érezzük a házat olyan otthontalannak. A ruhák kifejezetten tetszettek, de a szobám színe olyan lehangoló volt, ezért megkértem Josht, hogy minél hamarabb szerezzen be némi lila festéket és tapétát. Amíg nem sikerült nekem iskolát találni, addig a szobám csinosításával töltöttem a maradék szabadidőmet.
Anyukám a szomszéd szobában dolgozott. Írónő volt, akire először Londonban figyeltek fel, majd szép lassan az egész világ megismerte gondolkodásmódját és regényeit, amit kiadtak.
Két nap hosszú otthonlét után anya elment megnézni a 10 percre lévő iskolát, ami Miami külvárosában található. Azt kérte, hogy tartsak vele az iskolalátogatásnál, hogy saját szememmel láthassam azt az intézményt, ahova hétfőtől kezdve járni fogok egy évig, amíg anya egy másik házat nem keres, és el nem költözünk szokás szerint. Eleinte nem volt kedvem elmenni vele, mert úgy voltam vele, hogy mind egy milyen iskolába fogok járni, úgy is egy év múlva átirat máshova.
Jessica felvett maga mellé egy helyes hegedűtanárt, akitől leckéket vesz majd az elkövetkező félévben. Mikor meghallottam kornyikálni, könyörögtem anyának, hogy vigyen el abba az iskolába, mert ha még egy perccel tovább hallgattam volna Jessiet, akkor az iskola helyett fülészetre kellett volna mennem.
Szóval beszálltunk az autóba és elindultunk a pokol felé. Mikor megérkeztünk, kiszálltam a kocsiból, becsuktam magam mögött az ajtót, és csak tátott szájjal álltam a kapu előtt, és bámultam a hatalmas épületet. Miami gimnázium és sport iskola. Hirtelen nem jutottam szóhoz, ahogy levegőhöz sem. A világ egyik leghíresebb és legtöbb elismerést hordozó épület előtt állok, és ide akar anya beíratni.
- Anya: Na, hogy tetszik az új sulid? Örülsz neki?
- Én: Hát, nem is tudom, hogy mit mondjak így hirtelen. Honnan tudtad, hogy tetszeni fog nekem ez az iskola?
- Anya: Egy anya nem ismerheti a lányát elég jól, ugye?
- Én: De, igen.
- Anya: Nekem van még elintézni valóm, mivel elég nagy vagy már, így gondolom egyedül is menni fog a beiratkozás. Beszéltem az igazgatóval, már várnak téged. Holnaptól kezdhetsz is.
- Én: Már holnap?
Anya csak bólogatott, majd megcsókolta a homlokomat, beszállt a kocsiba és elment.
Megfordultam és nyeltem egy hatalmasat. Egy percig még bámultam a hatalmas kaput, majd erőt véve magamon megmásztam a lépcsőhegyet, ami minden egyes foknál egyre többnek tűnt. Mikor már azt hittem, hogy sosem lesz vége, elkezdtem felfelé futni a lépcsőn. Egyre gyorsabban mentem fel, majd az utolsó fokra fel akartam ugrani, amikor egy arra járó fiúnak nekimentem. Ha nem kapott volna el, akkor a lépcsőhegy tetejéről visszazúgtam volna egészen az aljáig.
A karjaiba estem. Ő csak fogott engem, és a szemembe nézett. Gyönyörű barna szemei csillogtak a napfényben. A haja is olyan tökéletes volt, pont, mint az arca. Azon pillanatban beleestem, pedig még csak nem is ismertem.
Egy kis ideig egymást bámultuk, majd felsegített engem.
Meg sem tudtam szólalni, de ő csak mosolygott rám, mintha már ezer éve ismerne engem.
- Én: Bocsánat, annyira ügyetlen vagyok. Egyébként köszönöm, hogy megmentetted az életemet. Elég magas ez a lépcső.
- Will: Ugyan már. Hiszen ez a természetes, ha már egy földre szállt angyalba botlunk. – Egyből éreztem, hogy nem csak külsőre, de még belsőre is tökéletes srác. – Egyébként William Blake vagyok, és te új vagy itt, mert még soha nem láttalak erre felé.
Eleinte csak bólogattam, mint egy retardált ember, aki azt se tudja, hogy miről beszélnek neki.
- Én: Igen, nemrég költöztünk ide anyámmal és a nővéremmel a Cameron utcába. Van ott egy gyümölcs birtokunk.
- Will: Az a ti birtokotok? Eddig sose tudtuk a srácokkal, hogy ki lakik ott, folyton csak tippelgettünk. De most már tudom. Egyébként ide fogsz járni?
- Én: Igen, holnaptól kezdve, remélhetőleg.
- Olívia: Will drágám, hát itt vagy? Már mindenütt kerestelek! Ki ez a lány?
- Will: Új lány erre felé, és a neve..
- Én: Sara vagyok, Sara Scott.
- Olívia: Én pedig Olívia Sparks. Örvendtem, de most Willnek és nekem is dolgunk van.
- Will: Majd beszélünk! – átkarolta Olíviát majd bementek az iskolába.
Csak integettem neki és egyre csak azon gondolkodtam, hogy ezek ketten együtt vannak-e, vagy sem. Habár Olívia tényleg széplány, de azért jobban örültem volna annak, ha csak barátok lennének.
Tehát beléptem az épületbe. Végre túljutottam a lépcsőkön és a kapun. Hatalmas volt az aulája az iskolának. Gyönyörű és hatalmas. Odamentem a portáshoz, aki útbaigazított.
A második emeleten, a harmadik folyosón balra a második ajtó. Az volt az igazgatói iroda. Kicsit megijedtem a lépcsőtengertől, mert féltem, hogy még több emberbe bukom bele, ezért a szélén mentem fel a lépcsőnek.
Mire felértem, egy halom diák jött velem szembe, és hiába mentem a lépcső szélén, ők egyre inkább csak lefelé sodortak. Volt, aki majdnem fellökött.
A beiratkozás gördülékenyen ment. 10 percnél nem tartott tovább szerencsére.
Kiléptem az ajtón, és, mint általában, megint nekimentem egy srácnak, de most mind a ketten elestünk. Mire észhez kaptam, csak akkor tűnt fel, hogy ismét Will az, akivel az előbb is találkoztam.
- Will: Jól vagy?
- Én: Igen, jól vagyok. Sajnálom, úgy tűnik ez nem az én napom.
- Will: Úgy látszik, hogy a sors akarja, hogy találkozzunk. Egyébként, minden fiúval így ismerkedsz meg?
- Én: Mármint, hogy?
- Will: Hogy felbuktatod őket, vagy nekimész annak, aki tetszik?
- Én: Nem, dehogy is – elmosolyodtam – és te minden lánynál ilyen dumákkal vágódsz be, vagy itt ez már módi, hogy ilyen csajozós szövegeket használnak?
- Will: Nem, dehogy, csak ritkán találkozok olyan lányokkal, akik úgy akarnak megismerni, hogy felbuktatnak. Na, jó, még soha nem találkoztam ilyen lánnyal.
Mind a ketten mosolyogtunk, de nem tartott sokáig a nagy öröm. Megérkezett Olívia és a kis barátnő csapata.
- Olívia: Will, Austin keresett téged, mivel csapatmegbeszélésetek lesz a tornateremben, és csak te nem vagy ott.
- Will: Akkor rohanok is. Örülök, hogy találkoztunk Sara.
- Olívia: Szóval Sara, beszélgettetek Willel?
- Én: Igen, baj?
- Olívia: Nem, dehogy, csak azt javaslom, hogy tartsd távol magad Willtől.
- Én: Miért is? Ki vagy te itt, hogy meg mondd, mit tegyek?
- Olívia: Hogy ki vagyok én? Lányok, hallottátok? Azt kérdezte, hogy ki vagyok én.
- Kyra: Azt kérdezted, hogy ki ő? Ezt komolyan gondoltad?
- Én: Nem, nem tudom, hogy ki ő.
- Carly: Háromszoros világbajnok tájfutó és szépségverseny győztes.
- Én: És?
- Olívia: Mi az, hogy és?
- Én: Nézd, felőlem lehetsz Anglia királynője is, vagy akár Lady Gaga, de akkor se fogod megmondani, hogy mit csinálhatok itt, vagy, hogy kivel beszélgethetek. Ezt nem te szabod meg.
- Olívia: Azt hiszed, érdekel, hogy kivel beszélgetsz a suliban? Ugyan már, ne nevettess. Egyáltalán nem izgat a szánalmas kis életed, de én szóltam. Csak tartsd magad távol Willtől. Nem szeretem, ha hozzá nyúlnak ahhoz, ami az enyém. Na, gyerünk lányok!
Fancsali képpel néztem, ahogy elmennek előttem mind a hárman.
Kifelé menet ismét találkoztam Willel, aki elég feldúlt volt. Mindenkin átgázolt, aki előtte állt. Ráköszöntem, de meg se hallotta, csak ment tovább a kijárat felé. Próbáltam utol érni, de mire kijutottam az iskolából, már nem volt sehol. El sem tudtam képzelni, hogy hirtelen hová tűnt, vagy, hogy mi történhetett vele a tornateremben.
Egész este ezen töprengtem az ágyamban, miközben a plafont bámultam.
Egyszer csak kopogást hallottam. Valaki itt állt az ajtómban.
Odarohantam, hogy kinyissam, mielőtt megunná a várakozást, és elmenne.
- Will: Szia, nem zavarok?
- Én: Dehogy zavarsz, de mit keresel itt ilyen későn? – vontam kérdőre.
- Will: Csak bocsánatot akartam kérni, hogy ma nem köszöntem vissza. Tudod, elég sok a problémám így is, és nem akartam bunkó lenni veled.
- Én: Semmi gond. Ennél már csak a barátnőd volt ma furcsább.
- Will: A barátnőm?
- Én: Igen, tudod, Olívia.
- Will: Olívia nagyon széplány, kedves, okos, a szurkolócsapat kapitánya, tehetséges és közismert személy. Egyszóval minden, de nem a barátnőm. Honnan vetted ezt?
- Én: Értem. Nem semmi, csak azt hittem, hogy ti..
- Will: Nem, nagyon jó barátom, mindent elmondhatok neki és sokszor lógnak a csapattal.
- Én: Akkor neked most nincs barátnőd?
- Will: Nem, nincs. Tudod, én az igazit várom, aki nem tökéletes, és engem sem tart annak, és nem csak azért van velem, mert én vagyok a focicsapat kapitánya, vagy, mert népszerű vagyok. Önmagamért szeret és ez mindennél többet jelentene nekem. Nem kell, hogy ő is népszerű legyen, de ne is legyen egy plázacica. És neked van barátod?
- Én: Nem, nincs.
- Will: Pedig egy ilyen széplánynak csodálom, hogy nincs batárja.
- Én: Volt egy barátom, mikor még Londonban laktunk. Költözéskor szakított velem, nem szeretett volna távkapcsolatban élni. Meg is fogadtam, hogy 20 éves koromig nem lesz egy barátom se.
- Will: Kemény vagy. Mi lesz akkor, ha még is lesz barátod?
- Én: Akkor újratervezem a dolgokat. Tudod, szeretek tervezni.
- Will: Meg fiúkat felbuktatni. – próbált velem humorizálni Will.
- Én: Vicces vagy.
- Will: De legfőképp romantikus.
- Én: Szóval romantikus? Mégpedig?
- Will: Na várj, bebizonyítom!
Will a nyakába tette a kezemet ő pedig átkarolta a derekam és egyre közelebb hajolt hozzám. Már szinte majdnem összeért a szánk, mikor benyitottak a szobába és a híres csókjelenet helyett egy váratlan vendég toppant be a szobába.
Mivel Londonból költöztünk át ide a válás után, ezért iskolát is kellett váltanom, ami rengeteg gonddal és zűrrel járt. Anya szerint jó, ha új emberekkel ismerkedek meg egy új környezetben, de számomra Amerika nem jelentett többet egy szürke, semmitmondó világnál. Amíg Európában életünk, addig akárhányszor csak megkérdezték, mit tennék, ha egyszer Amerikába költöznék. Hát, kinevettem őket.
A repülőgépről leszállva taxival mentünk a bájos kis birtokunkhoz, ami a külváros mellett terült el.
A taxi ablakán bámészkodtam, és egyre inkább csak rohanó amerikai embereket láttam, akiknek még arra sem volt idejük, hogy egy kávét megigyanak, vagy, hogy leüljenek egy perce és átgondolják az életüket. Nem hiába vágyódtam vissza Londonba. Ott minden olyan más volt, ez a hely meg olyan sivár és ijesztő. Mintha mindenki robotmunkát végezne: felkelnek, dolgoznak, ebédelnek, dolgoznak, hazamennek, majd lefeküdnek aludni és másnap megint kezdődik elölről az egész.
Anyukám szerint túl élénk a fantáziám, és csak annyit mondott, hogy próbáljam megszeretni az új otthonunkat. Persze, mintha olyan könnyű lenne 17 év után elhagyni a szülőhazánkat, és egy idegen tájra menni. Ez éppen olyan, mintha arra kényszerítenél egy hazai gólyát, hogy a régi jól megszokott fészke helyett keressen egy másikat egy másik országban, mert ezt lerombolta valaki.
A nővérem, Jessica Scott teljesen más világban élt, mint én. Mindenben eltért a döntésünk. Mikor én maradni akartam Londonban, ő helyette világot akart látni, és Miamiba akart utazni. Hiába győzködtem anyát, valamiért mindig Jessica nyerte meg a testvércsatákat. Lehet azért, mert engem apa jobban szeretett, mint őt, és úgy érezte, kimaradt mindig mindenből. Tavalyi nyaralásnál is ő választott úti célt anyánál, de mikor apával mentünk nyaralni, mindig azt csináltuk, amihez nekem volt kedvem. Talán ezért is jöttünk át Miamiba. Nem tudom.
Apa is fel volt háborodva azon, hogy ilyen messzire költözünk, ami miatt bírósághoz fordult, ámbár a bíró jogosnak látta, hogy anya bárhová elvigyen minket, hiszen a láthatási jog maradt ugyan az, csak a távolság nőtt meg közöttünk.
Végül megérkeztünk a birtokra, ami a Cameron utca végén terült el. Több hektárnyi föld és gyümölcsfa egyetlen birtokon.
A taxiból kiszállva a friss szőlő és ananász illata csapott meg, ami London esős utcáin nem igazán volt mindennapos jelenség.
Jessica leginkább a kültéri medencétől és jakuzzitól volt hasra esve, de engem azok egy cseppet sem izgattak, helyette inkább berohantam a szobámba, ami nagyobb volt, mint a Londoni lakásunk. Nem is értem, hogy anya miért nem beszélt a gyümölcsbirtokról, és hogy itt is van egy házunk. Lehet nem akarta, hogy semmiféle kapcsolatunk legyen a borászattal, vagy a gazdálkodással. Anya mindig is azt szerette volna, hogy orvos és jogász legyen belőlünk. Nem akarta, hogy paraszt életet éljünk, úgy, mint a nagyapánk, akié ez a földbirtok. De a sors mégis visszadobta a családot oda, ahonnan elindult.
A hosszadalmas vacsora után, amit sikerrel túléltem, felmentem a szobámba, és elkezdtem kipakolni a ruháimat.
Így második elgondolásra, nem is volt olyan vészes ez a hely, mint amilyennek megálmodtam. A gardróbomban már sorakozott néhány felakasztott ruha, és néhány pár topánka is, amit Josh, az inas vett nekünk, hogy ne érezzük a házat olyan otthontalannak. A ruhák kifejezetten tetszettek, de a szobám színe olyan lehangoló volt, ezért megkértem Josht, hogy minél hamarabb szerezzen be némi lila festéket és tapétát. Amíg nem sikerült nekem iskolát találni, addig a szobám csinosításával töltöttem a maradék szabadidőmet.
Anyukám a szomszéd szobában dolgozott. Írónő volt, akire először Londonban figyeltek fel, majd szép lassan az egész világ megismerte gondolkodásmódját és regényeit, amit kiadtak.
Két nap hosszú otthonlét után anya elment megnézni a 10 percre lévő iskolát, ami Miami külvárosában található. Azt kérte, hogy tartsak vele az iskolalátogatásnál, hogy saját szememmel láthassam azt az intézményt, ahova hétfőtől kezdve járni fogok egy évig, amíg anya egy másik házat nem keres, és el nem költözünk szokás szerint. Eleinte nem volt kedvem elmenni vele, mert úgy voltam vele, hogy mind egy milyen iskolába fogok járni, úgy is egy év múlva átirat máshova.
Jessica felvett maga mellé egy helyes hegedűtanárt, akitől leckéket vesz majd az elkövetkező félévben. Mikor meghallottam kornyikálni, könyörögtem anyának, hogy vigyen el abba az iskolába, mert ha még egy perccel tovább hallgattam volna Jessiet, akkor az iskola helyett fülészetre kellett volna mennem.
Szóval beszálltunk az autóba és elindultunk a pokol felé. Mikor megérkeztünk, kiszálltam a kocsiból, becsuktam magam mögött az ajtót, és csak tátott szájjal álltam a kapu előtt, és bámultam a hatalmas épületet. Miami gimnázium és sport iskola. Hirtelen nem jutottam szóhoz, ahogy levegőhöz sem. A világ egyik leghíresebb és legtöbb elismerést hordozó épület előtt állok, és ide akar anya beíratni.
- Anya: Na, hogy tetszik az új sulid? Örülsz neki?
- Én: Hát, nem is tudom, hogy mit mondjak így hirtelen. Honnan tudtad, hogy tetszeni fog nekem ez az iskola?
- Anya: Egy anya nem ismerheti a lányát elég jól, ugye?
- Én: De, igen.
- Anya: Nekem van még elintézni valóm, mivel elég nagy vagy már, így gondolom egyedül is menni fog a beiratkozás. Beszéltem az igazgatóval, már várnak téged. Holnaptól kezdhetsz is.
- Én: Már holnap?
Anya csak bólogatott, majd megcsókolta a homlokomat, beszállt a kocsiba és elment.
Megfordultam és nyeltem egy hatalmasat. Egy percig még bámultam a hatalmas kaput, majd erőt véve magamon megmásztam a lépcsőhegyet, ami minden egyes foknál egyre többnek tűnt. Mikor már azt hittem, hogy sosem lesz vége, elkezdtem felfelé futni a lépcsőn. Egyre gyorsabban mentem fel, majd az utolsó fokra fel akartam ugrani, amikor egy arra járó fiúnak nekimentem. Ha nem kapott volna el, akkor a lépcsőhegy tetejéről visszazúgtam volna egészen az aljáig.
A karjaiba estem. Ő csak fogott engem, és a szemembe nézett. Gyönyörű barna szemei csillogtak a napfényben. A haja is olyan tökéletes volt, pont, mint az arca. Azon pillanatban beleestem, pedig még csak nem is ismertem.
Egy kis ideig egymást bámultuk, majd felsegített engem.
Meg sem tudtam szólalni, de ő csak mosolygott rám, mintha már ezer éve ismerne engem.
- Én: Bocsánat, annyira ügyetlen vagyok. Egyébként köszönöm, hogy megmentetted az életemet. Elég magas ez a lépcső.
- Will: Ugyan már. Hiszen ez a természetes, ha már egy földre szállt angyalba botlunk. – Egyből éreztem, hogy nem csak külsőre, de még belsőre is tökéletes srác. – Egyébként William Blake vagyok, és te új vagy itt, mert még soha nem láttalak erre felé.
Eleinte csak bólogattam, mint egy retardált ember, aki azt se tudja, hogy miről beszélnek neki.
- Én: Igen, nemrég költöztünk ide anyámmal és a nővéremmel a Cameron utcába. Van ott egy gyümölcs birtokunk.
- Will: Az a ti birtokotok? Eddig sose tudtuk a srácokkal, hogy ki lakik ott, folyton csak tippelgettünk. De most már tudom. Egyébként ide fogsz járni?
- Én: Igen, holnaptól kezdve, remélhetőleg.
- Olívia: Will drágám, hát itt vagy? Már mindenütt kerestelek! Ki ez a lány?
- Will: Új lány erre felé, és a neve..
- Én: Sara vagyok, Sara Scott.
- Olívia: Én pedig Olívia Sparks. Örvendtem, de most Willnek és nekem is dolgunk van.
- Will: Majd beszélünk! – átkarolta Olíviát majd bementek az iskolába.
Csak integettem neki és egyre csak azon gondolkodtam, hogy ezek ketten együtt vannak-e, vagy sem. Habár Olívia tényleg széplány, de azért jobban örültem volna annak, ha csak barátok lennének.
Tehát beléptem az épületbe. Végre túljutottam a lépcsőkön és a kapun. Hatalmas volt az aulája az iskolának. Gyönyörű és hatalmas. Odamentem a portáshoz, aki útbaigazított.
A második emeleten, a harmadik folyosón balra a második ajtó. Az volt az igazgatói iroda. Kicsit megijedtem a lépcsőtengertől, mert féltem, hogy még több emberbe bukom bele, ezért a szélén mentem fel a lépcsőnek.
Mire felértem, egy halom diák jött velem szembe, és hiába mentem a lépcső szélén, ők egyre inkább csak lefelé sodortak. Volt, aki majdnem fellökött.
A beiratkozás gördülékenyen ment. 10 percnél nem tartott tovább szerencsére.
Kiléptem az ajtón, és, mint általában, megint nekimentem egy srácnak, de most mind a ketten elestünk. Mire észhez kaptam, csak akkor tűnt fel, hogy ismét Will az, akivel az előbb is találkoztam.
- Will: Jól vagy?
- Én: Igen, jól vagyok. Sajnálom, úgy tűnik ez nem az én napom.
- Will: Úgy látszik, hogy a sors akarja, hogy találkozzunk. Egyébként, minden fiúval így ismerkedsz meg?
- Én: Mármint, hogy?
- Will: Hogy felbuktatod őket, vagy nekimész annak, aki tetszik?
- Én: Nem, dehogy is – elmosolyodtam – és te minden lánynál ilyen dumákkal vágódsz be, vagy itt ez már módi, hogy ilyen csajozós szövegeket használnak?
- Will: Nem, dehogy, csak ritkán találkozok olyan lányokkal, akik úgy akarnak megismerni, hogy felbuktatnak. Na, jó, még soha nem találkoztam ilyen lánnyal.
Mind a ketten mosolyogtunk, de nem tartott sokáig a nagy öröm. Megérkezett Olívia és a kis barátnő csapata.
- Olívia: Will, Austin keresett téged, mivel csapatmegbeszélésetek lesz a tornateremben, és csak te nem vagy ott.
- Will: Akkor rohanok is. Örülök, hogy találkoztunk Sara.
- Olívia: Szóval Sara, beszélgettetek Willel?
- Én: Igen, baj?
- Olívia: Nem, dehogy, csak azt javaslom, hogy tartsd távol magad Willtől.
- Én: Miért is? Ki vagy te itt, hogy meg mondd, mit tegyek?
- Olívia: Hogy ki vagyok én? Lányok, hallottátok? Azt kérdezte, hogy ki vagyok én.
- Kyra: Azt kérdezted, hogy ki ő? Ezt komolyan gondoltad?
- Én: Nem, nem tudom, hogy ki ő.
- Carly: Háromszoros világbajnok tájfutó és szépségverseny győztes.
- Én: És?
- Olívia: Mi az, hogy és?
- Én: Nézd, felőlem lehetsz Anglia királynője is, vagy akár Lady Gaga, de akkor se fogod megmondani, hogy mit csinálhatok itt, vagy, hogy kivel beszélgethetek. Ezt nem te szabod meg.
- Olívia: Azt hiszed, érdekel, hogy kivel beszélgetsz a suliban? Ugyan már, ne nevettess. Egyáltalán nem izgat a szánalmas kis életed, de én szóltam. Csak tartsd magad távol Willtől. Nem szeretem, ha hozzá nyúlnak ahhoz, ami az enyém. Na, gyerünk lányok!
Fancsali képpel néztem, ahogy elmennek előttem mind a hárman.
Kifelé menet ismét találkoztam Willel, aki elég feldúlt volt. Mindenkin átgázolt, aki előtte állt. Ráköszöntem, de meg se hallotta, csak ment tovább a kijárat felé. Próbáltam utol érni, de mire kijutottam az iskolából, már nem volt sehol. El sem tudtam képzelni, hogy hirtelen hová tűnt, vagy, hogy mi történhetett vele a tornateremben.
Egész este ezen töprengtem az ágyamban, miközben a plafont bámultam.
Egyszer csak kopogást hallottam. Valaki itt állt az ajtómban.
Odarohantam, hogy kinyissam, mielőtt megunná a várakozást, és elmenne.
- Will: Szia, nem zavarok?
- Én: Dehogy zavarsz, de mit keresel itt ilyen későn? – vontam kérdőre.
- Will: Csak bocsánatot akartam kérni, hogy ma nem köszöntem vissza. Tudod, elég sok a problémám így is, és nem akartam bunkó lenni veled.
- Én: Semmi gond. Ennél már csak a barátnőd volt ma furcsább.
- Will: A barátnőm?
- Én: Igen, tudod, Olívia.
- Will: Olívia nagyon széplány, kedves, okos, a szurkolócsapat kapitánya, tehetséges és közismert személy. Egyszóval minden, de nem a barátnőm. Honnan vetted ezt?
- Én: Értem. Nem semmi, csak azt hittem, hogy ti..
- Will: Nem, nagyon jó barátom, mindent elmondhatok neki és sokszor lógnak a csapattal.
- Én: Akkor neked most nincs barátnőd?
- Will: Nem, nincs. Tudod, én az igazit várom, aki nem tökéletes, és engem sem tart annak, és nem csak azért van velem, mert én vagyok a focicsapat kapitánya, vagy, mert népszerű vagyok. Önmagamért szeret és ez mindennél többet jelentene nekem. Nem kell, hogy ő is népszerű legyen, de ne is legyen egy plázacica. És neked van barátod?
- Én: Nem, nincs.
- Will: Pedig egy ilyen széplánynak csodálom, hogy nincs batárja.
- Én: Volt egy barátom, mikor még Londonban laktunk. Költözéskor szakított velem, nem szeretett volna távkapcsolatban élni. Meg is fogadtam, hogy 20 éves koromig nem lesz egy barátom se.
- Will: Kemény vagy. Mi lesz akkor, ha még is lesz barátod?
- Én: Akkor újratervezem a dolgokat. Tudod, szeretek tervezni.
- Will: Meg fiúkat felbuktatni. – próbált velem humorizálni Will.
- Én: Vicces vagy.
- Will: De legfőképp romantikus.
- Én: Szóval romantikus? Mégpedig?
- Will: Na várj, bebizonyítom!
Will a nyakába tette a kezemet ő pedig átkarolta a derekam és egyre közelebb hajolt hozzám. Már szinte majdnem összeért a szánk, mikor benyitottak a szobába és a híres csókjelenet helyett egy váratlan vendég toppant be a szobába.
